Vasárnap reggel – 2012. október 28
Eszterről mindig a bibliai Eszter királyné jut eszembe, aki megmentette népét a pusztulástól. A törékeny asszony élete kockáztatása árán a férje elé járult, és könyörgött az övéiért. Mert az uralkodó rendelkezése szerint: aki hívás nélkül zavarta a királyt, halállal lakolt. Eszter azonban vállalja a veszélyt, bátorságát siker koronázza, és nem őt, hanem a gonoszt végzik ki. Az én Eszterem hasonlóképpen törékeny teremtés. A rengeteg vörös haj szinte súlyosabbnak tűnik a karcsú testnél. Olyan, akár egy rőtes korona; némileg merész képzettársítással azt mondhatnám: rubin. Rubin, mint Eszter vezetékneve. Amikor először találkoztam vele társaságban, recepteket mutatott be, nagy hobbija ugyanis a sütés-főzés. Rövidke előadása szelíd volt és halk.
Aztán megjelent a könyve. Ámulva olvastam. Csupa tűz, villódzás, energia, irónia és szarkazmus. Azt mondta, csak úgy kijött belőle az egész. Persze nyilván be fogják skatulyázni, fintorodik el, ahogy kettesben ülünk kávénk mellett. Pedig ő nem akar „csak” női író vagy „csak” zsidó író lenni. Története az önkeresés, az identitás regénye. És a családé, a szerelemé, a gyászé.
Csupa olyan élmény, amelyben mindnyájunknak része volt. Hiszen melyikünk nem tette már fel a kérdést önmagának: ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, merre tartok?
Eszter egy zsinagóga közösségében találja meg a választ. Vagy nem is a választ (hiszen ő nem a válaszadó, hanem a kérdező fajta), inkább az utat, amelyen elindul. Miközben magában hordozza a sebet: meghalt a kisfia, rögtön a születése után. Nem vigasztalták a barátok ügyetlen szavai, hogy lesz majd másik. Keserűen mesél erről. Mi az, hogy lesz másik? Ő ezt a gyermeket veszítette el, az egyszerit, a megismételhetetlent. Az ilyesmit nem lehet feldolgozni, csak meg lehet tanulni együtt élni vele valahogy, kínkeservesen.
Eszter mesél és főz. Na meg süt. Főleg barheszt, ezt a különleges, fonott kalácsot, melynek neve a héber áldás szóból származik. Ünnepeken ez van az asztalokon: szombaton általában hosszúkás, más jeles napokon kerek. Eszter egyre készíti a barheszeket, minden kedves emberét megajándékozza velük. Mert amíg adni tud, addig – az élet minden széteséssel fenyegető eseménye dacára – egyben marad ő is. Akárcsak a barhesz fonatai.