Élet és irodalom, LVI. évfolyam, 47. szám, 2012. november 23.
Rubin Eszter: Barhesz. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2012. 240 oldal 3499 Ft
A Követési távolságba írt sorozatom utolsó darabjához közeledve azt hiszem, kijelenthetem, hogy nekem az év meglepetése Rubin Eszter regénye volt, egy olyan szerző első könyve, akiről soha életemben nem hallottam korábban. A Barheszre a kiadók honlapját böngészve akadtam, és kíváncsian, de nem túlzó várakozásokkal vettem kézbe. A kíváncsiságomat a fülszöveg keltette fel (végül is erre van a fülszöveg, gondolnánk, de tapasztalataim szerint ritkán tölti be ezt a funkcióját), mely szerint a könyv recepteket és családtörténeteket fon össze, mint ahogyan a barheszben, a zsidó konyha péksüteményében (sem a szót, sem az ételt nem ismertem) ölelkeznek össze a fonatok. Mindez kiegészül egy rabbi, egy, a PR világában jártas népszerű irodalmár és egy nemkülönben népszerű gasztroblogger ajánlásával – ez a vegyes fogat egyszerre fokozta a kíváncsiságomat és a furcsálkodásomat. Aztán jött az olvasás; és a meglepetés. Rubin Eszter könyve tényleg rendkívül eredeti alkotás, olyan lefegyverző eleganciával fűz össze ,,csajregényt” spirituális önéletrajzzal, tragédiát szatírával, és – valóban – családregényt receptkönyvvel, ami szokatlan a kortárs prózában. A könyv végig rendkívül széles érzelmi-intellektuális skálán játszik: nagyon vicces és nagyon megrendítő; kifejezetten szórakoztató, magával ragadó és mégis igen sok befektetést igényel az olvasó részéről.
A Barhesz foszlányokból épül fel, melyekből lassan kirajzolódik két magyar zsidó család története: az elbeszélő Kohav Virágé, és már nem egészen fiatalon megtalált nagy szerelméé, Stier Nátáné. A kirajzolódik nem is pontos kifejezés itt: mind a két család történetéből csak rövid epizódokat, jeleneteket ismerünk meg, ezek néha a történelem nagy traumáihoz – a holokauszthoz, 1956-hoz, a rendszerváltáshoz – kapcsolódnak, máskor a lassabban csordogáló történeti időbe illeszkednek. A két család sorsa több ponton is összeér egymással, ami Kohav Virágban megerősíti a Nátánnal való találkozás sorsszerűségét. Ezt egészítik ki az elbeszélő saját életének epizódjai: a családi összejövetelek, a zsidóságával való gyerekkori szembesülés, első, fojtogató házassága egy antiszemita férfival, ami végül elvezeti betéréséhez a zsidó vallásba. Ezek a rövidke epizódok szeszélyesen, nem időrendben követik egymást, sok szereplőt vonultatnak fel, és sokszor csak nagy odafigyeléssel állíthatók össze történetté. A regény vége felé érve azonban úgy tűnik, mind egyetlen, elmesélhetetlen esemény felé tendáltak: itt Kohav Virág póztalanul, de nagyon is érzelmesen, és mégis valami furcsa keresetlenséggel mégiscsak elmeséli, amit korábban csak egy-egy utalás sejtetett, hogy második gyermeke pár napos korában meghalt.
Ennek a fiktív önéletrajznak sajátos formája van. Az önazonosságnak, az önmagára találásnak több egyenes vonalú, ha úgy tetszik, diadalmas történetét is felvillantja: ilyen a boldogtalan házasság után a Nátán iránti szerelem története, a zsidó identitással való azonosulás története, és főleg a meg- vagy betérés története, ami Augustinus Vallomásai óta az önéletrajzi elbeszélés egyik legtermékenyebb és legközismertebb mintája. A kötetet nyitó és záró szövegdarab is egy ilyen ívet rajzol fel: az elején az elbeszélő Nátán depressziójára és kapcsolatuk válságára utal, az utolsó mondat pedig ennek a kapcsolatnak a minden nehézség ellenére való elfogadását jelenti ki: ,,Weisz és Schwarz Cecília dédunokái szerpentinen mennek hegynek föl, völgybe le.” Az önmagunk megtalálásának ilyen magabiztos történetei, mi tagadás, nem jellemzőek az elmúlt évtizedek nagyra becsült irodalmi műveire, azt szoktuk róluk gondolni, hogy manapság inkább a populáris regiszterben, például a sztárönéletrajzokban otthonosak. A Barhesz írója azonban szemmel láthatóan nem sokat foglalkozik az efféle előítéletekkel, számára az azonosságvállalás eufóriája ugyanúgy irodalmi téma lehet, mint az útkeresés gyötrelmei. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezeknek a narratíváknak egyike sem uralja az elbeszélést, hanem a sok szólam között vannak jelen. Elő-előtűnnek a depresszió, a kudarc, a fenyegetettség, a halál képei és az evés, az ételek, a vágy, a szex, a szeretet, a művészet, a vallásos hit, Budapest, New York és Izrael kivételesen érzékien megjelenített tapasztalatmorzsái között. Az olvasás élménye ily módon inkább hasonlít hullámvasút-utazáshoz, mint lassúdad vagy éppen villámgyors emelkedéshez valamiféle megnyugtató befejezés felé.
A rizómaszerű, mindenfelé ágazó szerkezet miatt a könyv fontos témáinak és motívumainak a jelentése egyre gazdagabb lesz: a zsidóság, a főzés vagy éppen a barhesz egyre összetettebb metaforává válik. ,,Mi zsidók vagyunk, igazából nem jelent semmit, csak régen jelentett” – mondják Kohav Virágnak egy gyors családi kupaktanács után, amikor egy zsidókat gúnyoló versikével jön haza az iskolából. A gyermekek előtti coming out-nak ez a szocializmusban oly tipikus és a magyar irodalomban is többek által megidézett jelenete Virágot felnőtt korában arra készteti, hogy újra jelentéssel töltse meg a zsidóságát. Jellegzetesen harmadik generációs ambícióval elsősorban nem a holokauszt emléke ennek az újonnan kidolgozott, de a múlthoz ezer szállal kötődő identitásnak az alapja, hanem a zsidó barátokkal, kultúrával, konyhával és végül vallással való azonosulás. A főhős számára ebben az önazonosság-keresésben kitüntetett a zsidó női szerepek hagyománya, elsősorban kivételes problémamegoldó-képességük mítosza (amire kimondatlanul, de nyilvánvalóan nagy szüksége is van Nátán depressziójával viaskodva). Ugyanakkor a felnőttkori identitásváltás kérdését egy helyütt, egy csajosan szellemes szövegrészben nem sorsszerűségként, hanem a szorongásra adható egyik válaszként értelmezi: ,,Egyesek új melleket szereznek, más új pasikkal kísérletezik. Vagy kombinálja a kettőt, friss mellekhez új pasi jár. Van, aki egzotikus vallásba menekül. Zsidósdi jó megoldás, tökéletesen beszabályozza az élet minden területét […] Vizslát akár naponta tízszer le lehet vinni […]”
A könyv másik nagy témája, a főzés hasonlóképpen gazdag metaforabokorrá fejlődik a regény során. Egyfelől a zsidó hagyományhoz való csatlakozás egyik gyakorlata, amelyben Kohav értelmezésében eleve kitüntetett szerepe van az evésnek: ,,Ki akartak irtani, nem sikerült, akkor együnk. Erről szól a legtöbb ünnep.” Másfelől viszont a betéréshez hasonlóan a neurózissal is összekapcsolódik a szüntelen főzés, receptismertetés, ételleírás, ami a kötet első harmadánál az étel- és hozzávalónevek hömpölygő, hatalmas, versszerű felsorolásában kulminál. A receptek beillesztése a regénybe ugyanakkor tiszteletadás az ironikusan, de feltétlen szeretettel ábrázolt ,,gasztrosznobbereknek”, akiknek a gyerekei ,,szarvasgombás tagliatellét követelnek az oviban”, s ezáltal a regény fontos adalék a kortárs gasztronómiai kultúra virágzásához, mely a gasztroblogok és egyéb gasztroirodalmak révén mára az irodalmi kultúrának is izmos részévé vált. Rubin Eszter mesterien oldja meg, hogy a receptek a cselekménybe simuljanak, nem betétként hatnak, hanem a szereplők – dédanyák, nagyanyák, anyák, barátok és Virág – cselekvésének, világának a részeként. És kifejezetten merészen játszik az ételekhez társított jelentésekkel: a barhesz előbb a gyerekkori dunyhát idézi fel, aztán a szakács-isten teremtményeként emlegeti az elbeszélő, majd a keletlen barhesz halott csecsemő lesz, ami – ahogy később rádöbbenünk – az elmesélhetetlen és mégis elmesélt tragédiát jelzi előre.
A Barhesz regisztereket és műfajokat könnyű kézzel keverő stílusa már néhány oldal után jól felismerhetővé válik: a hiányos mondatok, a mondatkezdő névelők (kissé talán modoros) hiánya, az erős érzelmek skrupulus nélküli megnevezése kifejezetten lendületes és élvezetes, de nem feltétlenül könnyen követhető elbeszélésmódot hoz létre. Engem leginkább Garaczi László önéletrajzi regényeire, főleg a lemúr-sorozat első darabjára emlékeztetett ez a kaleidoszkópszerű, érzékien gazdag, mindvégig ironikus, de sötét tónusokat is láttató írói nyelv.
Mint az irodalom és a gasztronómia párhuzamait kiaknázó könyvek általában, Rubin Eszter regénye is szinte kényszeríti a róla beszélőt, hogy tovább folytassa ezt a játékot. Én azonban megfogadtam, ellenállok a kísértésnek, és egyetlenegy étellel vagy evéssel kapcsolatos metaforát sem használok a könyv bemutatásában (ezért vettem írásom címét is inkább egy hasonlóan virágzó társterületről, az autókritika világából). Nem mondom, hogy remekül van fűszerezve, gusztusosan tálalva, vagy hogy szerzője jól kisütötte. És nem ajánlom megkóstolásra. Elolvasásra viszont mindenképpen.