Egyéb kategória bejegyzései

Anna Gács: Disarming hybrid

It is now pretty safe to say that the surprise of the year for me was a novel by Eszter Rubin, an author I had never heard of before. I stumpled upon Challah while browsing publishers’ websites, and decided to read it, out of curiosity, without high expectations. (tovább…)

“Szerettem volna magamfajta budai zsidólány lenni”

Rubin Eszter Barhesz című regénye kétségtelenül ennivaló könyv. Egy huszonegyedik századi zsidó család mindennapjaiba enged betekintést. Van benne élet, halál, méz és keserű üröm, mert „nevetés közben is fáj a szív”, ahogy Salamon király egyik ősi bölcsessége mondja. (tovább…)

Rados Virág: Fonott kalács és adakozó szív

Vasárnap reggel – 2012. október 28

Eszterről mindig a bibliai Eszter királyné jut eszembe, aki megmentette népét a pusztulástól. A törékeny asszony élete kockáztatása árán a férje elé járult, és könyörgött az övéiért. Mert az uralkodó rendelkezése szerint: aki hívás nélkül zavarta a királyt, halállal lakolt. Eszter azonban vállalja a veszélyt, bátorságát siker koronázza, és nem őt, hanem a gonoszt végzik ki. Az én Eszterem hasonlóképpen törékeny teremtés. A rengeteg vörös haj szinte súlyosabbnak tűnik a karcsú testnél. Olyan, akár egy rőtes korona; némileg merész képzettársítással azt mondhatnám: rubin. Rubin, mint Eszter vezetékneve. Amikor először találkoztam vele társaságban, recepteket mutatott be, nagy hobbija ugyanis a sütés-főzés. Rövidke előadása szelíd volt és halk.

Aztán megjelent a könyve. Ámulva olvastam. Csupa tűz, villódzás, energia, irónia és szarkazmus. Azt mondta, csak úgy kijött belőle az egész. Persze nyilván be fogják skatulyázni, fintorodik el, ahogy kettesben ülünk kávénk mellett. Pedig ő nem akar „csak” női író vagy „csak” zsidó író lenni. Története az önkeresés, az identitás regénye. És a családé, a szerelemé, a gyászé.

Csupa olyan élmény, amelyben mindnyájunknak része volt. Hiszen melyikünk nem tette már fel a kérdést önmagának: ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, merre tartok?

Eszter egy zsinagóga közösségében találja meg a választ. Vagy nem is a választ (hiszen ő nem a válaszadó, hanem a kérdező fajta), inkább az utat, amelyen elindul. Miközben magában hordozza a sebet: meghalt a kisfia, rögtön a születése után. Nem vigasztalták a barátok ügyetlen szavai, hogy lesz majd másik. Keserűen mesél erről. Mi az, hogy lesz másik? Ő ezt a gyermeket veszítette el, az egyszerit, a megismételhetetlent. Az ilyesmit nem lehet feldolgozni, csak meg lehet tanulni együtt élni vele valahogy, kínkeservesen.

Eszter mesél és főz. Na meg süt. Főleg barheszt, ezt a különleges, fonott kalácsot, melynek neve a héber áldás szóból származik. Ünnepeken ez van az asztalokon: szombaton általában hosszúkás, más jeles napokon kerek. Eszter egyre készíti a barheszeket, minden kedves emberét megajándékozza velük. Mert amíg adni tud, addig – az élet minden széteséssel fenyegető eseménye dacára – egyben marad ő is. Akárcsak a barhesz fonatai.

Gács Anna: Lefegyverző hibrid

Élet és irodalom, LVI. évfolyam, 47. szám, 2012. november 23.

Rubin Eszter: Barhesz. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2012. 240 oldal 3499 Ft

A Követési távolságba írt sorozatom utolsó darabjához közeledve azt hiszem, kijelenthetem, hogy nekem az év meglepetése Rubin Eszter regénye volt, egy olyan szerző első könyve, akiről soha életemben nem hallottam korábban. A Barheszre a kiadók honlapját böngészve akadtam, és kíváncsian, de nem túlzó várakozásokkal vettem kézbe. A kíváncsiságomat a fülszöveg keltette fel (végül is erre van a fülszöveg, gondolnánk, de tapasztalataim szerint ritkán tölti be ezt a funkcióját), mely szerint a könyv recepteket és családtörténeteket fon össze, mint ahogyan a barheszben, a zsidó konyha péksüteményében (sem a szót, sem az ételt nem ismertem) ölelkeznek össze a fonatok. Mindez kiegészül egy rabbi, egy, a PR világában jártas népszerű irodalmár és egy nemkülönben népszerű gasztroblogger ajánlásával – ez a vegyes fogat egyszerre fokozta a kíváncsiságomat és a furcsálkodásomat. Aztán jött az olvasás; és a meglepetés. Rubin Eszter könyve tényleg rendkívül eredeti alkotás, olyan lefegyverző eleganciával fűz össze ,,csajregényt” spirituális önéletrajzzal, tragédiát szatírával, és – valóban – családregényt receptkönyvvel, ami szokatlan a kortárs prózában. A könyv végig rendkívül széles érzelmi-intellektuális skálán játszik: nagyon vicces és nagyon megrendítő; kifejezetten szórakoztató, magával ragadó és mégis igen sok befektetést igényel az olvasó részéről.

A Barhesz foszlányokból épül fel, melyekből lassan kirajzolódik két magyar zsidó család története: az elbeszélő Kohav Virágé, és már nem egészen fiatalon megtalált nagy szerelméé, Stier Nátáné. A kirajzolódik nem is pontos kifejezés itt: mind a két család történetéből csak rövid epizódokat, jeleneteket ismerünk meg, ezek néha a történelem nagy traumái­hoz – a holokauszthoz, 1956-hoz, a rendszerváltáshoz – kapcsolódnak, máskor a lassabban csordogáló történeti időbe illeszkednek. A két család sorsa több ponton is összeér egymással, ami Kohav Virágban megerősíti a Nátánnal való találkozás sorsszerűségét. Ezt egészítik ki az elbeszélő saját életének epizódjai: a családi összejövetelek, a zsidóságával való gyerekkori szembesülés, első, fojtogató házassága egy antiszemita férfival, ami végül elvezeti betéréséhez a zsidó vallásba. Ezek a rövidke epizódok szeszélyesen, nem időrendben követik egymást, sok szereplőt vonultatnak fel, és sokszor csak nagy odafigyeléssel állíthatók össze történetté. A regény vége felé érve azonban úgy tűnik, mind egyetlen, elmesélhetetlen esemény felé tendáltak: itt Kohav Virág póztalanul, de nagyon is érzelmesen, és mégis valami furcsa keresetlenséggel mégiscsak elmeséli, amit korábban csak egy-egy utalás sejtetett, hogy második gyermeke pár napos korában meghalt.

Ennek a fiktív önéletrajznak sajátos formája van. Az önazonosságnak, az önmagára találásnak több egyenes vonalú, ha úgy tetszik, diadalmas történetét is felvillantja: ilyen a boldogtalan házasság után a Nátán iránti szerelem története, a zsidó identitással való azonosulás története, és főleg a meg- vagy betérés története, ami Augustinus Vallomásai óta az önéletrajzi elbeszélés egyik legtermékenyebb és legközismertebb mintája. A kötetet nyitó és záró szövegdarab is egy ilyen ívet rajzol fel: az elején az elbeszélő Nátán depressziójára és kapcsolatuk válságára utal, az utolsó mondat pedig ennek a kapcsolatnak a minden nehézség ellenére való elfogadását jelenti ki: ,,Weisz és Schwarz Cecília dédunokái szerpentinen mennek hegynek föl, völgybe le.” Az önmagunk megtalálásának ilyen magabiztos történetei, mi tagadás, nem jellemzőek az elmúlt évtizedek nagyra becsült irodalmi műveire, azt szoktuk róluk gondolni, hogy manapság inkább a populáris regiszterben, például a sztárönéletrajzokban otthonosak. A Barhesz írója azonban szemmel láthatóan nem sokat foglalkozik az efféle előítéletekkel, számára az azonosságvállalás eufóriája ugyanúgy irodalmi téma lehet, mint az útkeresés gyötrelmei. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezeknek a narratíváknak egyike sem uralja az elbeszélést, hanem a sok szólam között vannak jelen. Elő-előtűnnek a depresszió, a kudarc, a fenyegetettség, a halál képei és az evés, az ételek, a vágy, a szex, a szeretet, a művészet, a vallásos hit, Budapest, New York és Izrael kivételesen érzékien megjelenített tapasztalatmorzsái között. Az olvasás élménye ily módon inkább hasonlít hullámvasút-utazáshoz, mint lassúdad vagy éppen villámgyors emelkedéshez valamiféle megnyugtató befejezés felé.

A rizómaszerű, mindenfelé ágazó szerkezet miatt a könyv fontos témái­nak és motívumainak a jelentése egyre gazdagabb lesz: a zsidóság, a főzés vagy éppen a barhesz egyre összetettebb metaforává válik. ,,Mi zsidók vagyunk, igazából nem jelent semmit, csak régen jelentett” – mondják Kohav Virágnak egy gyors családi kupaktanács után, amikor egy zsidókat gúnyoló versikével jön haza az iskolából. A gyermekek előtti coming out-nak ez a szocializmusban oly tipikus és a magyar irodalomban is többek által megidézett jelenete Virágot felnőtt korában arra készteti, hogy újra jelentéssel töltse meg a zsidóságát. Jellegzetesen harmadik generációs ambícióval elsősorban nem a holokauszt emléke ennek az újonnan kidolgozott, de a múlthoz ezer szállal kötődő identitásnak az alapja, hanem a zsidó barátokkal, kultúrával, konyhával és végül vallással való azonosulás. A főhős számára ebben az önazonosság-keresésben kitüntetett a zsidó női szerepek hagyománya, elsősorban kivételes problémamegoldó-képességük mítosza (amire kimondatlanul, de nyilvánvalóan nagy szüksége is van Nátán depressziójával viaskodva). Ugyanakkor a felnőttkori identitásváltás kérdését egy helyütt, egy csajosan szellemes szövegrészben nem sorsszerűségként, hanem a szorongásra adható egyik válaszként értelmezi: ,,Egyesek új melleket szereznek, más új pasikkal kísérletezik. Vagy kombinálja a kettőt, friss mellekhez új pasi jár. Van, aki egzotikus vallásba menekül. Zsidósdi jó megoldás, tökéletesen beszabályozza az élet minden területét […] Vizslát akár naponta tízszer le lehet vinni […]”

A könyv másik nagy témája, a főzés hasonlóképpen gazdag metaforabokorrá fejlődik a regény során. Egyfelől a zsidó hagyományhoz való csatlakozás egyik gyakorlata, amelyben Kohav értelmezésében eleve kitüntetett szerepe van az evésnek: ,,Ki akartak irtani, nem sikerült, akkor együnk. Erről szól a legtöbb ünnep.” Másfelől viszont a betéréshez hasonlóan a neurózissal is összekapcsolódik a szüntelen főzés, receptismertetés, ételleírás, ami a kötet első harmadánál az étel- és hozzávalónevek hömpölygő, hatalmas, versszerű felsorolásában kulminál. A receptek beillesztése a regénybe ugyanakkor tiszteletadás az ironikusan, de feltétlen szeretettel ábrázolt ,,gasztrosznobbereknek”, akiknek a gyerekei ,,szarvasgombás tagliatellét követelnek az oviban”, s ezáltal a regény fontos adalék a kortárs gasztronómiai kultúra virágzásához, mely a gasztroblogok és egyéb gasztroirodalmak révén mára az irodalmi kultúrának is izmos részévé vált. Rubin Eszter mesterien oldja meg, hogy a receptek a cselekménybe simuljanak, nem betétként hatnak, hanem a szereplők – dédanyák, nagyanyák, anyák, barátok és Virág – cselekvésének, világának a részeként. És kifejezetten merészen játszik az ételekhez társított jelentésekkel: a barhesz előbb a gyerekkori dunyhát idézi fel, aztán a szakács-isten teremtményeként emlegeti az elbeszélő, majd a keletlen barhesz halott csecsemő lesz, ami – ahogy később rádöbbenünk – az elmesélhetetlen és mégis elmesélt tragédiát jelzi előre.

A Barhesz regisztereket és műfajokat könnyű kézzel keverő stílusa már néhány oldal után jól felismerhetővé válik: a hiányos mondatok, a mondatkezdő névelők (kissé talán modoros) hiánya, az erős érzelmek skrupulus nélküli megnevezése kifejezetten lendületes és élvezetes, de nem feltétlenül könnyen követhető elbeszélésmódot hoz létre. Engem leginkább Garaczi László önéletrajzi regényeire, főleg a lemúr-sorozat első darabjára emlékeztetett ez a kaleidoszkópszerű, érzékien gazdag, mindvégig ironikus, de sötét tónusokat is láttató írói nyelv.

Mint az irodalom és a gasztronómia párhuzamait kiaknázó könyvek általában, Rubin Eszter regénye is szinte kényszeríti a róla beszélőt, hogy tovább folytassa ezt a játékot. Én azonban megfogadtam, ellenállok a kísértésnek, és egyetlenegy étellel vagy evéssel kapcsolatos metaforát sem használok a könyv bemutatásában (ezért vettem írásom címét is inkább egy hasonlóan virágzó társterületről, az autókritika világából). Nem mondom, hogy remekül van fűszerezve, gusztusosan tálalva, vagy hogy szerzője jól kisütötte. És nem ajánlom megkóstolásra. Elolvasásra viszont mindenképpen.

Szirtes Borbála: Mennyi, de mennyi judapesti íz…

ÚJ KÖNYVPIAC 2012, JÚLIUS-AUGUSZTUS 38. oldal

Rubin Eszter: Barhesz Ulpius-ház Kiadó, 2012, 236 oldal, 3499 Ft

Az élet legfelemelőbb pillanatai ezerfélék lehetnek, de mégis van egy közös jellemzőjük: ilyenkor térben és időben együtt mozdul a szent a profánnal. Pont, mint ahogy a Dávid-csillag két egymásba kapaszkodó háromszöge, amelynek szíve az a terület, ahol az alulról felfelé törekvő emberi, és a fentről lehajló szellemi összeér – a kettő metszéspontjában pedig ott van maga a teremtett, gyönyörűen ellentmondásos valóság. Rubin Eszter könyve sem azért magával ragadó, mert tökéletes, hanem azért, mert pontosan ez jellemzi: teljesen hétköznapi és mélyen filozofikus, rögszagúan reális és érzelmesen spirituális, vicces és megrendítő, ínyenc és malac, helyenként zűrzavaros – de mégis: nyílegyenesen halad egy felszín alatti vezérszálon. Szent és profán. Élet, halál, szerelem, gyűlölet, bánat és nagy röhögések keverednek rengeteg lenyűgöző étel receptjével. Teljesen életszerű.

Amit a legnagyobb hitelességgel megjelenít, az egy speciális sorstípus: könyvének lapjain a magyar zsidóság tűpontos portréja rajzolódik ki, annak minden szépséghibájával és bájával együtt. Kötete azonban nem csak ily módon többrétegű – szimultán önéletrajz és családregény, méghozzá dupla, hisz a mesélő (Virág) felmenői, a Kohavok krónikája mellett (és azzal időről-időre szorosan összeforrva) a Stier család történetének karakteres epizódjaiból is ízelítőt kapunk – nem beszélve a zsidó kultúra egyik legdrágább kincséről, a gasztronómiáról, amelynek szépirodalmi szintre emelt dicsőítése átszövi a történet minden egyes sorát. A kettős családregény találkozási pontja – mondhatni a könyv szíve – Kohav Virág és Stier Nátán totális szerelme, amelynek narancsvörös izzása fel-felparázslik végig a könyvön, sokszor a legváratlanabb helyeken gyújtva jelzőtüzet.

Fényénél sorra vonulnak fel a magyar zsidóság archetipikus alakjai, és a járulékos – szintén tipikus – statiszták: az utókorra kézzel írt receptgyűjteményt hagyományozó Weisz és Schwarz dédanyák (mindkettő Cecília); a Stier, Széfer és Kohav nagyszülők (akik mind próbáltak asszimilálódni, valamennyiüket alaposan megtépte a második világégés vihara, aztán magával ragadta a kommunizmus szele); a szülők, akik már fellazulva a tradíciók szorításából házasodtak, elváltak, választottak zsidót és nem zsidót is, világra hozva zsidó és félzsidó utódokat. És körülöttük ott rajzanak a külföldre – Svédországba, Amerikába – szakadt mindenféle rokonok, külön kategóriát képezve az Izraelbe alijázott nagynénik, unokatestvérek, sógorok – mindennemű pereputtyok egyszerre bohém és fárasztó serege.

A családi legendárium múltidéző epizódjaival szervesen – de teljesen külön is értelmezhetően – egybeforrva meséli el Virág saját élete történetét. Különös, de meglepő módon izgalmas sajátossága történetszövésének, hogy mindezt nem, illetve nem teljesen időrendi sorrendben teszi. Olvasunk egy fél oldalt a harmincas évekből, kettő olyat, ami a Szovjetunióban játszódik a huszadik század második felében, néhány lapon a hetvenes és nyolcvanas évek (ma már nosztalgikus) világa elevenedik meg, hogy aztán egy századfordulós alak bukkanjon fel valamelyik epizódban. Mindezek azonban úgy színesítik-gazdagítják Virág meséjét, mint a fehér abroszt a hímzés: az alap és változatos minta egy harmonikus egységet alkotnak. A mintát azonban nem csak a múlt alakjai képezik – elragadó összevisszaságban közéjük elegyedve jelennek meg a mostani – nem kevésbé lökött, erőszakos és bohém – rokonok, barátok, szomszédok, gasztrobloggerek, Grün, Lév, Dora, Rita, Kata és a többiek. És persze a kislány, Hanna, Virág történetének másik főhőse Nátán mellett.

Virág a saját meséjében ugyanolyan lezserül kezeli a téridőt, mint a családi és baráti krónikák megosztásánál: nagy kurflikat vetve bontakoznak ki sorsának karakteres epizódjai, bukkannak fel meghatározó szereplői. A felütésben a legfontosabb jelenik meg: Nátán a jelenben. Aztán száz év vissza, hogy cikkcakkban haladva szövődjön a legendárium. Ezek közé ékelődve, szakaszosan pillanthat be az olvasó Virág egyre több szobájába: némelyik romantikus és napfényes, van olyan, amelyik fullasztó, de akad közöttük rendetlen, komikus, rideg, és megdöbbentően szomorú is. A kulisszákat Budapest Judapest-arca adja: a pesti rész a volt Lenin körúttal, a budai domboldalban meghúzódó kertváros. Virág történetének – Nátánon és Hannán kívüli – szereplői közül van, aki sokat várat magára, de okkal, a dramaturgia miatt: ilyen az első – nem zsidó – férj, Vencel nyomasztó alakja, és köré szövődő, több okból is megrendítő történet.

Bár a kötet karcsúnak tűnik, meglepően sok minden fér bele: áradó önvallomások, tragikomikus családi anekdoták, lebilincselő jellemrajzok, a zsidó karakter, kultúra és sors lefegyverzően őszinte ábrázolása, egy nagyívű körkép a huszadik (és huszonegyedik) századról, Budapest, Kalinyingrád és Tel-Aviv. És rengeteg recept.